Black Mirror

2011–

A legjobb sci-fi antológia a The Outer Limits óta, hasonlóan nyomasztó és tanulságos, ráadásul borzasztóan aktuális, hiszen a fő koncepció, ami az – egymástól egyébként teljesen független – részeket összeköti, az a frontális társadalom-, és (közösségi) médiakritika. Ebből kifolyólag az egyes epizódok inkább játszódnak egy-egy alternatív jelenben, mintsem a távoli jövőben. Itt a középpontban ugyanis olyan technológiák állnak, melyek – részben vagy akár egészben – már most is elérhetőek, illetve az általuk gerjesztett viselkedésformák már korunk társadalmát is javában mételyezik.

Ilyenekre kell gondolni, mint a YouTube, a Facebook, a Twitter, az Xbox Live és hasonlók. Míg az egyik rész egészen abszurd módon játszik el azzal a gondolattal, hogy mi lenne, ha a politikusoknak be kellene hódolniuk a 2 Girls 1 Cup-on “nevelkedett” YouTube-kommentelők akaratának, egy másik továbbgondolja a Kétfarkú Kutya Párt politikaellenes poénkodásait, és rávilágít arra, hogy az emberek manapság már sokkal szívesebben szavaznának egy kitalált, de legalább vicces és őszinte figurára, mint akármelyik hús-vér jelöltre.

Egy harmadik olyan utópisztikus jövőképet fest, ahol az embereknek egyéniség helyett avatárjuk van, fizetniük kell, ha át akarnak ugrani egy reklámot, és – nehéz elképzelni, de – a mostaniaknál is nyomorúságosabb tehetségkutató műsorokkal próbálják őket a lehető legalacsonyabb szintre butítani. (SPOILER: Ebben a világban avanzsál a hősszerelmes bánatában önjelölt Puzsérré, aki hiába küzd a rendszer ellen, a végén bedarálja, s ugyanúgy celebként végzi, mint a többiek.)

De van itt még epizód a túlzott gadget-használatról, az elhunyt szeretteink online identitásként való rekonstrukciójáról, és valami olyasmiről, amiről egyszerűen nem lehet spoilermentesen beszélni, de mindenképpen látni kell; ez a White Bear.

Összesen tehát 6 rész, ami lement eddig ebből zseniális brit sorozatból, tehát nem jelent olyan túlzottan nagy vállalást ledarálni, úgyhogy én azt javaslom, mihamarabb kerítsetek rá sort!