Doctor Strange

2016

A Marvel univerzum új dimenzióba lépett

Láthatóan a Marvel nem tud hibázni. A folyamatosan bukdácsoló és baklövések sorozatáért felelős DC-vel ellentétben nekik egy minden tekintetben sikeres blockbuster összerakása mostanra már merő ujjgyakorlat. Olyan, mintha maguk is birtokában lennének egy Infinity Stone-nak, aminek segítségével ki tudták fürkészni, hogy mire rezonál leginkább a nagyérdemű. Ennek a sikerreceptbe csomagolt biztonsági játéknak azonban megvan az a hátulütője, hogy nem tud meglepetést okozni, a Marvel N+1. eredettörténetét is a szokásos klisékből ollózták össze, viszont legalább jól, így remek kikapcsolódást nyújthat mindazoknak, akik nem unják még a képregényfilmeket.

Sarkosan megfogalmazva a Doctor Strange nem több, mint a Vasember és a Harry Potter szerelemgyereke (vagy ha ez egy túlságosan is felkavaró kép, mondjunk inkább Descartes szorzatot), egyrészt mivel karakterében és sztorijában kísértetiesen hasonlít előbbihez, másrészt pedig azért, mert kifejezetten meseszerűen viszonyul a mágiához. Márpedig ha bármi újszerűt fel tud mutatni ez a film az elődeihez képest, akkor az ez, hiszen az eddig felsorakoztatott fantasztikum – obskúrus tudományos kísérletek, csodálatos technológiai vívmányok, földönkívüliek és mitológiai lények – farvizén mindig ott evickélt valami áltudományos maszlag, amivel megpróbálták megmagyarázni a dolgokat. A Doctor Strange egy csapásra teszlegsüvegesíti és zsupszkulcsosítja mindazt, amit az MCU-ról tudtunk, és ezzel számtalan új kaput – időmanipulációt, párhuzamos dimenziókat, ad hoc misztikus megoldásokat – nyit az elkövetkezendő évek Marvel filmjei számára.

Másrészt nem véletlenül említettem a Vasembert, hiszen mindkét karakter valódi archetípusa a személyes tragédia révén karizmatikus szuperhőssé avanzsáló narcisztikus ficsúr figurájának, és kvázi nyílt titok, hogy Robert Downey Jr. visszavonulásával Doctor Strange fogja majd átvenni a nyugalmazott Vasember stafétáját. Bár azért ez még messze van, látszik, hogy a Marvel semmit sem bíz a véletlenre, és mindent megtett annak érdekében, hogy egy újabb közönségkedvenccel gazdagítsa egyre bővülő filmes univerzumát. Benedict Cumberbatch remek választás volt a szerepre, kiválóan hozza az arrogáns, egoista sztársebész figuráját, akinek élete egy csapásra megváltozik, miután egy autóbalesetben visszafordíthatatlanul megsérülnek a kezei. Így talál rá a mágiára, s ezzel kezdetét veszi egy szédítő utazás, amelyben újraértékelheti az addigi életét, és új értelmet találhat neki. Természetesen ebben segítségére vannak a szokásos, faék egyszerűségű gonoszok is, ugyanakkor üdítő látni, hogy az eddigi filmekre jellemző nyers erő helyett itt sokkal inkább az intellektus dominál, és hogy a világ elpusztítására törő elemeket brute force helyett kellő leleményességgel is le lehet győzni.

Ez a fajta kreativitás természetesen a látványvilágban is visszaköszön, hiszen már a trailerek is nolani grandiozitást és valóságos akcióorgiát ígértek, és valóban, a tér folyamatosan hajlik és törik, az idő visszafelé halad, a gravitáció össze-vissza változik, a levegő pedig megállás nélkül szikrázik a sok varázslattól. Ez azonban – épp úgy, ahogy a DC filmjeiben – hamar fárasztóvá tud válni, ezért külön kiemelném a Doctor Strange legnagyobb érdemét, a humorát, amely remekül ellensúlyozza mindezt. Humor nélkül ez a film fele annyira se működhetne jól, úgyhogy ha létezik a Marvelnek egy titkos összetevője, amely a filmjeit szórakoztatóvá teszi, akkor az minden bizonnyal az, hogy tudja, hogyan nevettesse meg a közönséget.

Valódi képregényfilmes aranymetszés, amely a tökéletes hollywoodi szórakoztatást hivatott megteremteni.

5/5