Scream – 2. évad

2016

Ki rejtőzik ezúttal a gyilkos maszkja mögött?

Habár az MTV már jó ideje „usictalanította” magát, szellemiségében azért igyekszik megőrizni régi önmagát, és továbbra is fiatalos tartalmakat gyártani. Ennek értelmében a kultikus Sikoly filmek televízióra adaptált változata inkább lett zeneajánlókkal tarkított középiskolás tinisorozat, mintsem igazi horror. Pedig amúgy nem spórolnak benne a művérrel, időnként egészen válogatott kegyetlenséggel hullanak el a szereplők, a drámai hatás azonban valahogy mégis elmarad. Ezt lehet magyarázni a megnövekedett ingerküszöbünkkel vagy a készítők önironikus kikacsintásával – ami rögtön a legeslegelső rész 12. percében hangzik el –, miszerint kaszabolós horrorokból nem lehet sorozatot csinálni. Ez a fajta metanarratíva egyébként is mindig szerves részét képezte a franchise-nak, bár személy szerint sosem értettem, hogy ha már birtokában van a görbe tükörnek, hogyhogy nem tudja megugrani saját árnyékát, mint mondjuk egy Joss Whedon által jegyzett The Cabin in the Woods (Ház az erdő mélyén, 2011). Mintha megelégedne azzal, hogy mindezt egyfajta önigazolásként – illetve jobb esetben a klasszikusok előtti tisztelgésként – használja fel. Márpedig homage-ból nincs hiány, különösen ami a második évadot illeti, hiszen az első még beérte egy mezei hamburgermenüvel (vagyis az 1996-os eredeti két részre szedett rebootjával, s közte nyolc epizódnyi töltelékkel) és egy igencsak bénácska háttértörténettel. Ez a fajta elmozdulás határozottan jót tett neki, s rengeteg érdekes okfejtést ad Noah, a cselekményt filmes klisék láncolataként interpretáló és azt folyamatosan narráló geek szájába. Egyértelműen ő a sorozat legerősebb, szinte egyetlen stabil pontja, minden más tekintetben esik-kel, az egyre fogyatkozó szereplőgárdában egyre nehezebb a végén valakit – logikus érvek mentén – gyilkosként kihúzni a kalapból, a továbbgöngyölített sötét múlt pedig egyre több sebből vérzik. Hogy akkor mégis miért nézzük? Mert guilty pleasure. Minden hibája ellenére is van benne valami szórakoztató, az esetlenül megírt és gyengén eljátszott karakterek sorozatos szerencsétlenkedése, s elkerülhetetlen halála valahogy mindig egy kicsit olyan irányba viszi előbbre a – kliséhalmokkal tarkított – cselekményt, hogy – még ha logikus nem is, de legalább – kiszámíthatatlan legyen.

Ezer sebből vérző, zsánerek közé szorultan bukdácsoló horror-szappanopera, amelynek a végén sosem az lesz a gyilkos, akire számítasz.

3.5/5