Mr. Robot – 1. évad

2015

Hackerek klubja

Bár még mindig tartja magát a nézet, hogy a midseason a sorozatok nagy nyári uborkaszezonja, amikor a különböző TV adók kizárólag bukott, vagy bukásra ítélt sorozatokat tűznek műsorra (hiszen mindenki nyaral, jön-megy, senki sem ül a képernyők előtt), valójában ez az az időszak, amikor a csatornáknak lehetőségük nyílik egy kicsit kísérletezni, keményebb, bevállalósabb, esetleg rétegtémákkal foglalkozni. Az elmúlt évek tapasztalatai alapján azóta szerintem már a legtöbb rajongó rájött, hogy a nagy sikersorozatok mellett ezekre is érdemes odafigyelni, hiszen ki tudja, mikor bukkan fel a következő instant klasszikus. Idén erre nem kellett sokat várni, hiszen alig ért véget a főszezon, az USA Network (ahonnan a legkevésbé számítottunk rá) máris bevetette a nagyágyúját, és az elmúlt évek egyik legerősebb pilotjával a Mr.Robot valósággal berobbant a köztudatba. Ennél 10/10-ebb felütést mostanában nemigen láthattunk, szinte hihetetlen, hogy mennyire a helyén volt minden, az egész sorozatról süt, hogy valódi szerelemgyermek, ami maximális műgondossággal a legapróbb részletekig át van gondolva, ki van dolgozva, fel van építve. Szinte semmi nem lóg ki, még a leggagyibbnak tűnő dolgokról is kiderül később, hogy van funkciója. Minden okkal történik, minden apró részlet egyazon irányba tereli a cselekményt, amiről azonban nehéz spoilermentesen beszélni, hiszen rengeteg csavar és egymásra rétegződő mindfuck jelenet követi egymást.

Annyit azonban elárulhatok, hogy a történet középpontjában egy Elliot nevű, borzasztóan tehetséges, ámbár komoly szorongásokkal küszködő hacker srác áll, aki bár nappal a gonosz nagyvállalatok érdekeit védi, éjjelente amolyan önjelölt igazságosztóként igyekszik jobbá tenni a világot. Emellett ott vagyunk mi, a néző, akire ő a képzeletbeli barátjaként tekint, és miközben nyomon követjük a mindennapjait, folyamatosan osztja meg velünk a legféltettebb gondolatait. Egyfajta Harcosok Klubját idéző narratíva ez, amibe vegyül némi Dexteres áthallás is, a világát pedig az Amerikai Pszichóra emlékeztető rideg cinikussággal tudnám a leginkább párhuzamba állítani. Mindezt ráadásul hihetetlenül egyedi karakterek, díjat érdemlő színészi alakítások, bámulatos operatőri megoldások és a kiváló zeneválasztás teszi még felejthetetlenebbé.

A nyár legnagyobb meglepetése, valódi közönségkedvenc, amiről még nagyon sokáig fogunk beszélni.

5/5