Dunkirk

2017

Korunk legnagyobb bűvésze, Christopher Nolan egy merőben újfajta háborús filmet álmodott vászonra, melyben nincs se vér, se ellenség, se hősiesség, se bajtársiasság, se győzelem; legalábbis nem a zsánerre jellemző klasszikus értelemben. Aki azonban az újító szándék mögött valami magasztosat remél, csalódni fog, hiszen Nolan nem állít semmit, ő csupán megteremti a tökéletes projekciós felületet, amibe bárki bármit beleláthat. Az egész egy öncélúan kifordított valami, egy inverz Normandia, ha úgy tetszik, ahol – a három, tök felesleges idősík egyikében – egy apatikus, vert sereg menekülését, szenvedését és szégyenkezését nézhetjük végig sztoikus nyugalommal, madártávlatból. Itt nincsenek se karakterek, se személyes drámák, csupán arctalan tömeggé degradált sorkatonákból álló statisztikai adatok, akik egymást tapossák, ha kell. A katonák közönye pedig hamar átragad a nézőre is; ez nem a Ryan közlegény “világa”, ahol a háború kegyetlensége kézzel fogható, zsigeri élmény. Egy semmiből előbukkanó torpedónak vagy egy kilométerekre lévő Heinkel He 111 bombázónak erősebb jelenléte van a vásznon, mint akármelyik ember által megformált karakternek. A dolog pikantériája, hogy még így is beavászkodott a forgatókönyvbe két kibaszott Gary-Stu, a köpedelmes pátoszról nem is beszélve! Hogy ezekre mi szükség volt, nem tudom, ahogy az idegesítően hatásvadász, Hans Zimmer nevéhez teljességgel méltatlan, béna filmzenére sem.