Valerian and the City of a Thousand Planets

2017

Mostanában mindenki sír a “franchise fatigue” miatt, meg hogy nincsenek már eredeti történetek, de amikor meg egy olyan legendás képregényt, játékot vagy akármit IS kéne autentikus módon filmre vinni, amiből a szolgai adaptáció a legtöbb, ami kihozható, hirtelen minden stúdió/rendező nekiáll kreatívkodni. Miért gondolja bárki is, hogy a hozzáköltés adekvát megoldás lehet? Mire jó az?! Mit tett hozzá például az Assassin’s Creed világához a nem régiben elkészült filmváltozata? (A kérdés természetesen költői…)

Luc Bessont se lenne már szabad forgatókönyvet írni engedni. Se rendezni. Mert amit a Valeriannal leművelt, az több, mint hitvány. Egy videojáték – sőt, továbbmegyek, egy Twitch stream(!) – szintjére rántotta le saját gyerekkorának kedvenc képregényét. Már csak egy kurvaanyázó VR Pisti hiányzott valamelyik sarokból, és teljes lett volna a kép. De amúgy nem viccelek, lehet jobban jártunk volna, ha film helyett játék készült volna belőle; egyrészt mert a sztori alulról karcolja egy átlagos – side questekkel tarkított – third person shooter “menj ide, menj oda” színvonalát, másrészt meg akkor Cara Delevingne akár egész végig bikiniben lehetett volna. 🙂 Ráadásul akkor talán a lore-ról is többet megtudhattunk volna, mert így nem derült ki semmi. Se a világról, se a két sztárügynökről, minden csak úgy lógott a – túlzsúfoltságtól fullasztó – levegőben. A kihagyott ziccer mértéke tehát legalább akkora, mint Besson ambíciója, pedig tényleg lehetett volna belőle akár egy új Mass Effect is. Így viszont csak egy újabb John Carter-re futotta. :/